Sajtó

A tavaly ősz óta folyó szervezési munkák után augusztus 21-én késő éjszaka megszületett az eredmény. Ez elsősorban Victor Máté zenei rendezőnek köszönhető. A fesztivál megrendezése az ő ötlete volt.
— Tulajdonképpen csak elő kellett kotornom a fiók mélyén porosodó „emlékeket” — mondta —, hiszen ilyen fesztivált már 1966-ban is rendeztek hazánkban.
— Kilenc éve azonban nem volt hasonló esemény könnyűzenei életükben. Miért elevenítették fel éppen most a már-már elfelejtett versenyformát?
— A fesztivál látszik legalkalmasabbnak arra, hogy új tehetségeket fedezzünk fel és a kiválasztás a lehető legigazságosabb legyen. Zsűrink pontjai mellett ugyanis, a közönség véleménye, szavazata is sokat nyom a latba. A mostani levéláradat jó példa arra, hogy mennyire szükség volt már egy ilyen országos „játékra”.

Mindenki labdába rúghat

— Sok fiatal, eddig ismeretlen előadóval találkoztunk. Hol voltak a „nagy nevek”?
— A fesztiválok történetében még sohasem érkezett be ennyi dal, mint a mostani pályázatunkra. Csaknem kétszer annyian próbálkoztak, mint legutóbb. Külön örömünkre szolgált, hogy az elfogadott számok szerzői között akadt — akkor még számunkra is — ismeretlen, vagy alig ismert név is. A könnyűzenének legalább tíz éve nincs megfelelő színvonalú utánpótlása. Nos, a fesztivál alkalmas arra, hogy átrendezze a sorokat. Itt labdába rúghat minden fiatal, persze csak akkor, ha eltalálja azt a labdát. Aztán, ha huzamosabb ideje jól játszik, akkor állandó tagja lehet az élcsapatnak.
— Az előadók kiválasztása kényes kérdés, hiszen nem mindegy, melyik dalt ki énekli el. Most, hogy történt a választás?
— A szerzők többnyire már hosszabb ideje ugyanazzal az énekessel szerepelnek, mint például Kovács Kati és Koncz Tibor. Itt a döntés a lehető legegyszerűbb. Persze akadt bonyolultabb helyzet is. Öt szerző szerette volna, ha dalát Korda György adja elő. Mi behívtuk Gyurit, és ő választhatott közülük.
— Önnek mi okozta a legnagyobb élményt, meglepetést a fesztiválon?

– Az egész fesztivál élmény volt, telis-teli meglepetéssel. Legalább öt-hat sláger született —, ha nem több. Ha mégis ki kell emelnem valakit — vagy valakiket, akkor először a K. F. T. együttes jut az eszembe.

K. F. T. bravúr
Már a nevük is felkeltette az érdeklődést: Korlátolt Felelősségű Társaság. Színpadi megjelenésük sem mindennapi. Kifestett arcú, ápoló-, hivatalnok, pincér és valamiféle kikiáltó vagy rikkancsjelmezbe öltözött fiúk. Zene, szöveg, mozgás náluk nagyszerű egységet alkotott. „Bábu vagy” . .. énekelték, és mintha zsinóron rángatták volna őket. Ez a négy fiatalember csupán nyolc hónapja alakította meg a K. F. T.-t. Igaz, ketten már régóta ismerték egymást, hiszen Márton András dobos, és Laár András énekes együtt jártak gimnáziumba. Aztán a K. F. T.-hez kötötte zongoráját — és énekhangját — Bornai Tibor és a pároshoz társult még bőgőjével ifj. Lengyelfi Miklós. A dalokat együtt dolgozzák ki, bár a „fesztiválnóta” Laár András nevén futott. Azt akarják, hogy dalaik érthetők legyenek. Koncertjeiken a zene, a szöveg és a mozgás egyformán fontos. Eddigi rövid pályafutásuk alatt főleg kisebb klubokban léptek fel, mígnem „felfedezte” őket az L. G. T. és nyári turnéjukon már előzenekarként szerepelt a K. F. T. A fesztiválra benevezett ezerkétszáz pályamű közül négy dalukat az elődöntőkben mutatták be, a „Bábu vagy” pedig döntőbe jutott. Remek, bravúros teljesítmény!

Bevált a jódli

Kovács Katit viszont senkinek sem kellett bemutatni.
— Változatlanul népszerű a gyerekek között is. Gyakran megfordul közöttük. Mit kérdeznek a legtöbbször?
— Azt, hogy hogyan lesz valakiből énekesnő? Mint mindenki, én is jártam iskolába, méghozzá Egerben. A tanulás mellett, osztálytársaim legnagyobb örömére, rengeteget jódliztam. A jódli — nekem — bevált, átsegített a kezdet buktatóin. Természetesen szeretni kell énekelni, és szerintem fontos, hogy az ember ne csak egy stílust kövessen, hanem próbálkozzon a lírai és a lendületes számok előadásával egyaránt.
— Ha már szó esett a sikerekről, pályafutása során, melyek voltak a legemlékezetesebbek?
— A Ki Mit Tud-dal kezdődött. Aztán az 1966-os első fesztiválon a „Nem leszek a játékszered” folytatta a sort, 1972-ben pedig az „Add már uram az esőt” című dallal nyertem. Van tíz hazai, két NDK-beli nagylemezem. Százon felüli a kislemezeim száma … Jaj! El ne felejtsem a mostani fesztivál előadói díját. Számomra mindettől függetlenül a legnagyobb siker — úgy érzem — a közönség szeretete.

„Országos nyomozás”

Kovács Katinak ebben mindenképpen igaza van, hiszen legyen bármilyen jó a „nóta”, ha a közönség nem fogadja el, akkor megbukott. Ilyen szempontból tehát a néző, a hallgató hatalma óriási. Persze, amíg a „nagyérdemű” elé kerül egy dal, történik egy és más, amiről a nézőtéren ünneplőbe öltözötteknek fogalmuk sincs . ..
Például egész jó krimit lehetne abból írni, ahogyan Pál Györgyit és Baracsi Istvánt, a tartalékokat „országos nyomozás” után sikerült előkeríteni. Eredetileg Karda Beáta énekelte volna Szigeti Edit és Tardos Péter „Szép álom” című dalát. Az elődöntő előtt néhány nappal azonban a világra jött Nikolett, Karda Beáta kislánya, így éneklés helyett fontos anyai teendői akadtak. A tartalékok pedig jöttek, láttak, tetszést arattak az elődöntőben. Arra azonban nem gondoltak, hogy a közönségnek ennyire szimpatikusak lesznek. A lényeg: a döntőbe jutásukat hírül vivő távirat nem találta otthon a házaspárt. A szervezők között már-már kitört a pánik, ám valakinek eszébe jutott, hogy Györgyi Toldy Máriánál tanult énekelni. Nosza egy telefon, hátha ő tud valamit róluk. Csak annyit sikerült kideríteni, hogy valahol, egy eldugott kis városban lépnek fel. Igen ám, de ott már a posta, bezárt. Csak az ügyeletes orvos volt elérhető, őt beszélték rá a kézbesítő szerepére. Szó, ami szó, Baracsiék alaposan meglepődtek a hírtovábbítás módján, de sok elmélkedni való idejük nem volt. Mindez délután öt órakor történt. Nekik hatra kellett a Nemzeti Színházban lenniük. Kicsit elkéstek a próbáról, de sebaj…!
A próbákon persze más volt a hangulat, mint az előadásokon. Jutott idő tréfálkozásra, és ami a fő, a hibák kijavítására. Az „újoncok” nehezen találták el, hogy milyen messziről énekeljenek a mikrofonba. A kilencéves Ullmann Mónikának volt ezzel a legtöbb gondja, hiszen alig érte fel a mikrofont. A fesztivál legfiatalabb előadója már többször szerepelt tévében, filmekben . . . Ám, ahogy ő mondta, számára mindez csak játék.
A győztes dal, a „Limbó-hintó” sem egyéb régi játéknál. A Hungária együttes ehhez az ötlethez komponált rock and rollt, írt hozzá szöveget és megnyerte a fesztivált.
Gaby Rückert táncdalénekesnó, az NDK-ból érkezett. A nemzetközi zsűri legfiatalabb és legbájosabb tagja a Hungária-siker láttán így sóhajtott fel:
— De szívesen cserélnék helyet velük!
Azért neki sincs oka a panaszra, ami a népszerűséget illeti.
— Én éppen a drezdai fesztiválra készülök — mesélte. — Először hívtak meg zsűritagnak, bizony be kell vallanom, nagyon nehéz ennyi szép dal közül a legjobbat kiválasztani. Elsősorban lírai dalokat szeretek énekelni, ezért nekem legjobban Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati és a Korái együttes tetszett, de kedvesek voltak a country nóták is.
Igen, kinek ez tetszik, kinek az. Az idei fesztivál is sok vitát kavart, a zsűri és a közönség ízlése olykor ezúttal sem találkozott, de akadt egykét produkció, ami egyértelműen tetszett.

A sláger-recept

Persze, a nagy ünneplés közepette senki sem firtatja, hogyan is születnek a dalok. Mi szereztünk egy „receptet”. Méghozzá Soltész Rezsőtől, aki egy csapásra a közönség egyik kedvence lett. Készségesen elárulta nekünk az ő, már bevált módszerét. Íme:
— A világon mi sem egyszerűbb egy fesztiválnóta megkomponálásánál. Van egy koncerted, mondjuk Berlinben. Másnap reggel pedig Budapesten kell lenned. Ugye, eddig világos és érthető? Na már most, felülsz éjszaka a repülőgépre, a fejedben ezer dallam motoszkál. Kellemes félhomály és csend van a gépen, aztán hirtelen, mint a villámcsapás, beugrik egy refrén. Jobb híján ezt lejegyzed a MALÉV által adott prospektusra, és már haza is értél. Otthon aztán fogod a gitárt, sétálsz vele fel s alá a szobában, mígnem a már meglevő refrén köré felépíted az egész dalt. Reggel elrohansz kedvenc szövegíródhoz — történetesen S. Nagy Istvánhoz — és közlöd vele, hogy megírtad életed legjobb nótáját. Elmondod neki, hogy most éppen jó kedved van. Örülsz az életnek. Ebből aztán ő érti a mondanivalót. Ezek után csak ki kell állnod a pódiumra, és énekelsz, énekelsz, amíg csak élsz.
Ilyen sikerre azért Soltész Rezső sem számított, A díjkiosztás utáni ismétlésen ugyanis már vele énekelt az egész színház. Énekeljük a többi dallal együtt mi is, amíg nem lesz újra egy fesztivál.
Reméljük, erre nem kell megint kilenc évet várnunk.
Koncz Dezső  Fotó: Wagner Margit

— Korai még a számvetés, arra jó volt a két év, hogy megszerezzem a szólóénekesi mesterség tudáselemeit. Nehéz volt egyedül kiállni a színpadra, hiányzott nagyon mögülem a zenekar. A Corvinában a társaim másfelé kacsingattak, zeneileg, emberileg tönkrement a kapcsolatunk. A továbblépéshez nem találtam a Corvina-vonalat folytató társakat, ezért döntöttem a szólópálya mellett.
— Szólóénekes-alkatnak tartod magad?
— Minden előadóművészi feladat személyiségi alapokon nyugszik. Nem leírható, meg nem tanulható dolgokról van szó, amit mégis át kell adni a közönségnek. Most kezdem érezni, mit is kíván ez a pálya.
— Sikerek?
— A tavalyi drezdai pop- fesztiválon közönségdíjas lettem, a táncdalfesztiválon pedig szintén eredményesen szerepeltem. Turnéztam Bulgáriában és angol nyelvű nagylemezt készítettünk Pozsonyban.
— Külföldön hangos siker, itthon — a fesztiváltól eltekintve — csend.
— örültem a csendnek, nem állhattam felkészületlenül a közönség elé.
— És külföldön igen?
— Odakint nem voltam reflektorfényben korábban. Az ismeretlenség pedig előnyt adott. A külföldi sikerek mindenképpen segítenek és biztonságot adnak, hogy a hazai pályán is szépen szerepeljek. Ez utóbbi egyik fontos állomásának tartom az itthoni dalfesztiválon szerzett helyezésemet.
— További elképzelések?
— Szóljon hangosan az ének . . .

Soltész Rezső 1945. április 19-én született. A hatvanas évek közepén öccsével megalakította a Rangers zenekart.
— A Rangers-szel szerepeltünk Salgótarjánban is, 1968- ban az első országos amatőr könnyűzenei fesztiválon — emlékezik a barna, göndörfürtű fiatalember. — Velünk játszott Novai Gábor, a mostani Hungária együttes egyik meghatározó alakja. Ő volt a basszus-, én a szólógitáros.
— Családi inspirációkra lett zenész?
— Nem. Nem volt a családunkban zenével foglalkozó ember. Valahogy magától jött az egész. Mindig vonzódtam a zene iránt, és engem el is kapott, mint annyi fiatalt, az a zenei irányzat, amelyet beatnek hívnak. Persze szerencsére apámnak — még a hadifogságból hozta magával — volt otthon egy gitárja, azon kezdtem.
— És 1970-ben, amint az Tardos Péter Rocklexikonjában olvasható, megalakult a Corvina…
— Akkor már én basszusgitároztam, mert Novait bevitték katonának.
— Mit jelentett az ön számára ez az együttes?
— Mindent. A Corvina számomra nagyon kedves emlék, az első perctől az utolsóig. Olyan számokat játszottunk, amelyek a mai zenei stílusomnak a gyökereit jelentik. Persze ilyen hatalmas sikerünk, mint amilyen most van, sohasem volt. Ezt én óriási megtiszteltetésnek érzem, egyben felelősségnek is. Nem akarom becsapni az embereket, nem akarom, hogy csalódjanak bennem.
— A koncert előtt és után, itt Nagybátonyban, valósággal megrohamozták rajongói, a tizenéves lányok és fiúk. Több, mint fél órát kellett várnom, míg végre Önhöz eljutottam. Nem zavarja ez a fokozott érdeklődés?
— Szeretek az emberek között lenni, közéjük menni. Szeretem, ha rám néznek az emberek. Ez mindig doppingol az éneklésben. Azt hiszem, én nagyon szentimentális vagyok.
— Meggyőződésem, hogy inkább egészségesen érzelmes. Ezt érzem a dalaiban, az előadói stílusában. Hogyan
hatott életére a múlt évi siker?
— Fenekestül megfordult a világ körülöttem. 1979-től énekelek, miután a Corvina feloszlott. 1980-ban Csehszlovákiában nagylemezem jelent meg a szlovák hanglemezkiadó vállalat, az Opusz kiadásában, angol nyelven. Ez jelentős esemény volt az életemben. Tavaly nyárig jobbára külföldön dolgoztam, a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, annak főleg magyarok lakta területein. Mondhatom azt, hogy sokáig nem is ismertek Magyarországon, sokkal inkább külföldön. 1980. szeptemberében Drezdában elnyertem a közönség díját… De visszatérve a táncdalfesztiválra, az ottani siker tette lehetővé számomra, hogy itthon is széles körben megismerjenek, itthon is dolgozhassak. Mert azért nem ugyanaz, angolul, németül énekelni, a közönség is más. Itthon dolgozni nekem — mondtam már, hogy szentimentális vagyok — nagyon nagy boldogság.
— Szóljon hangosan az ének. Ez volt a fesztiváldíjas szám címe, szövegét S. Nagy István írta, zenéjét ön. Minek tulajdonítja a sikert?
— Erre pontosan nem tudok válaszolni. Sok apró momentum kell hozzá, kell a propaganda is. 1981 sok örömet hozott az életemben. A közönségszavazatok alapján a tavalyi év legjobb férfi énekese lettem. Február elején megnyertem a székesfehérvári Tessék választani! versenyt a Boldogságból sosem elég című dalommal.
— Remélhetőleg, és ezt kívánom, az idén folytatódik az elkezdett sikersorozat. A közeli jövőben milyen feladatok várják, milyen események várhatók az életében?
— Február 26-án (megjelenésünk idején tehát már elutazott — szerk) indulok a Szovjetunióba, önálló koncertkörutam lesz, egyhónapos időtartamú. Márciusban Csehszlovákiában megjelenik a Robot Love című nagylemezem, április végére ígérik első önálló hazai nagylemezem, a Szóljon hangosan az ének megjelenését. Azt hiszem, elhiszi, hogy nagyon boldog vagyok.
Elhiszem. Miért is ne? Keveseknek kellett annyira megdolgozni az elimerésért, a népszerűségért, mint éppen neki. Harminchat évesen ért fel a csúcsra. Ott érje őt a következő évtized!
Sulyok László

A néhai Corvina együttes vezetőjeként és énekeseként lett ismert, 1972-ben a Táncdalfesztiválon az Egy viharos éjszakán című daláért, amelynek nemcsak előadója, hanem társszerzője is volt, a harmadik díjat kapta. Ugyancsak társszerzőként vett részt együttesével a Metronóm ’77-en, ahol a közönség díját nyerte el az Álmaimban című szerzeményével.

A fenti fesztiválsikereken kívül korábban a Corvinával olyan slágereket énekelt, mint a Nézd a zöld réteket, a Hello, lányok, Énekelj kisleány stb. Ugyancsak Soltész Rezső a Corvina megjelent négy nagy és számos kislemezének dalszerző szövegírója is, s mellesleg énekese, basszus szólistája. Az együttes feloszlása (1979) óta önálló énekes-szólistaként folytatja pályafutását. Kódex címmel 1980 májusában jelent meg első angol nyelvű szóló nagylemeze a csehszlovákiai Opus Lemezgyár gondozásában. Még ugyanebben az évben a drezdai nemzetközi popfesztiválon Énekeljünk együtt! című szerzeményével elnyerte a közönség díját. Gyakori vendége a külföldi tévéstúdióknak, eddig tizenkét alkalommal szerepelt a szovjet, a csehszlovák, a lengyel és az NDK tévénézők előtt. Eddig a Szovjetunióban, Mongóliában, Lengyelországban, Bulgáriában és az NDK-ban vett részt külföldi turnékon.

Legsikeresebb hazai rádiófelvétele a Kódex és A country néked szól című dalok, amelyeket a televízió is sugárzott. Időközben elkészültek második, ugyancsak angol nyelvű nagylemezének stúdiófelvételei is Robot Love címmel.

Soltész Rezső előadóművész-zeneszerzőtől kérdeztük:
— Természetes göndör haja van, vagy rendszeresen daueroltatja?
— Ti már talán nem emlékeztek a Corvina együttesre, de ha véletlenül a kezetekbe kerül egy négy-öt éves fotó rólunk, akkor azon láthatjátok a hosszú, vékony szálú, egyenes hajamat. Olyan volt, és ilyen lett, de az utóbbi a fodrászoknak köszönhető. Ők röviden, természetes hideg hullámnak hívják ezt a hajviseletet.
— A fürdőszobában szokott énekelni?
— Inkább csak dudorászom.
— A fesztiválnóta sikere után mikor hallunk új Soltész-dalt?
— Februárban a „Tessék választani!” műsorában éneklem a Boldogságból sosem elég című számot, áprilisban pedig megjelenik első hazai nagylemezem.

A tavalyi táncdalfesztivál legeredményesebb résztvevője (három fődíjjal és egy külön díjjal) Soltész Rezső volt, aki februárban további babérokat gyűjtött: A boldogságból sosem elég című dallal megnyerte a rádió Tessék választani! dalfesztiválját. A látványosan berobbant énekes most jó hírt közölhet kedvelőivel: nemrégiben fejezte be első hazai nagylemezének felvételeit a rádió nyolcas stúdiójában. A már ismert két szerzemény mellett további szerzemények szerepelnek a programban. Mellettük Rezső Bernie Paul sikerét (Oh, nem, nem), illetve az NDK- beli Holger Biege Jóbarát című dalát dolgozta fel. Külön érdekesség, hogy a hatvanas évek egyik emlékezetes Echo slágere, a Gondolj néha rám felfrissített hangszerelésben szólal meg.
A nagy keresletre számító nagylemez megjelenése (május) után a népszerű énekes júniusban országos turnéra indul, amelyen csak énekes nők lesznek a vendégek.

A lemez érdekessége, hogy koprodukcióban készült a szlovák és magyar szerzők közös munkájaként. Az elmúlt popdalversenyen nagy sikert aratott énekes meghívást kapott dalával a bolgár “Arany Orfeusz” táncdalfesztiválra, amelyen hazánkat képviseli. A hazaérkezés kettős örömet tartogat Soltész Rezső számára. Az egyik, hogy hamarosan megjelenik első magyar nagylemeze is, amely egyben a második öröm alapját is jelenti, hiszen június közepétől ennek a lemeznek a dalait mutatja majd be egy országos turnén. Természetesen népszerű vendégek – énekesnők és parodisták is – elkísérik őt erre a koncertsorozatra. Mindenkinek szíves figyelmébe ajánljuk őket, főleg azoknak, akik kedvelik a slágerzenét, mert egész biztosak vagyunk benne, hogy egy ilyen műsor egy kellemes, nyári estén jó szórakozásnak ígérkezik gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

ARANY ORFEUSZ FESZTIVÁL
A győztes: Soltész Rezső

Úgy tűnik, Soltész Rezső a fesztiválok embere, és nemcsak idehaza. Június első napjaiban a bolgár Napospart nagy nemzetközi versenyén, az Arany Orfeusz fesztiválon is szép sikerrel szerepelt. Elnyerte az első díjat a bolgár dalok versenyében (angol szöveggel énekelte a Virginiát), és kiérdemelte a zsűri különdíját, a Lada- trófeát, amelyet a legjobb színpadi megjelenésért és tolmácsolásért ítéltek oda.
Soltész Rezső Bulgária után rögtön az NDK-ba utazott, így Bálint Péter, a Pepita márka-szerkesztője, aki vendégként szintén részt vett a fesztiválon tájékoztatott a verseny részleteiről.
— Tizenkilenc ország énekesei jöttek el erre a hagyományos, és Európában ma már legnagyobb tekintélyű dalversenyre. Úgyszólván egész Európa képviseltette magát. Az egyik legnagyobb meglepetést mégis egy fiatal bolgár énekesnő keltette, Nelly Rangelova, persze nemcsak azzal, hogy esküvőjét egy szabad délelőttön a fesztiválpalotában tartotta, hanem remek hangjával, nagyszerű előadói készségével. A másik „fölfedezés” Soltész Rezső volt, aki váratlan fordulattal a lassú bolgár dalt Malek Miklós tempós hangszerelésében adta elő (az angol szöveget Hajnal István írta). Utoljára magyar énekes, Zalatnay Sarolta már jó néhány éve nyert díjat az Arany Orfeuszon, így ez a siker újra felénk fordíthatja a figyelmet. Rezső díja már előre érlelődött, a végső „összecsapásban” már a legelőkelőbb helyen, a záróakkordban léphetett föl. Az Arany Orfeusz jelentőségét mutatja, hogy a versennyel párhuzamosan itt tartotta soros közgyűlését a FIDOF, a Fesztiválok Nemzetközi Szervezete. A szakemberek elhatározták, hogy a jövőben hathatósabb tehetségkutatást folytatnak majd. Újítani, fiatalítani kívánják a mezőnyt, így bővülhet a műsorválaszték, szóhoz juthatnak új tehetségek, a fesztiválok légköre az új stílusok felé tolódhat el. Ennek érdekében szerződést kötött az Arany Orfeusz szervező bizottsága az egyesült államokbeli Neewollah International Festival vezetőségével és a velencei Golden Gondola
irányítóival a szorosabb együttműködésre, a közös szervezésre. Soltész Rezső sikere egyébként nemcsak kitüntetésekkel, hanem rangos fölkérésekkel párosult: meghívták a kansasi neewollah-i nemzetközi találkozóra, ahol október végén három párhuzamos fesztivált tartanak, Independence-ben, Baldwin-ban és Oklahoma Cityben. Rezső mindhármon föllép majd. Ezenkívül az írországi Cavanban rendezendő jövő évi versengés magyar résztvevője is ő lesz. Természetesen Bulgáriába is visszavárják: országos turnéra, tévéfölvételre. A mostani Arany Orfeusz gálaműsora is méltó volt a fesztivál rangjához. A legnagyobb élményt a rendkívüli képességű amerikai sztár, Roy Orbison, és a fesztivál összképében kissé bizarr, ám korszerű muzsikával jelentkező Matia Bazar olasz punkcsoport jelentette. Ugyanígy hatalmas taps kísérte a nemrég hazánkban is járt Alla Pugacsova koncertjét. Mindent összevetve, az Arany Orfeusz tapasztalatai biztató előjelnek ígérkeznek a kissé ellaposodott fesztiválok korszerűsödésére.
Soltész Rezső, a kétszeres fesztiváldíjas itthon se tétlenkedik: ezekben a napokban indul útjára országjáró ORI-turnéja, népes vendéggárdával, amelynek zeneanyaga azonos a napokban megjelent Szóljon hangosan az ének című albumával.
(fábián)

Fesztiválok

Miközben dicsekszünk, hogy közvetlen környezetünkben nálunk a legfejlettebb a popzene, mi ebben a műfajban a huszadik születésnapot ünnepeljük, nálunk mindenféle divat es irányzat meg található, egyvalamiben
nem hasonlítunk szomszédainkra. Nem rendezünk nemzetközi dalfesztivált. Hogy miért nem? Talán a megfelelő helyszín hiányzik (pedig Siófok alkalmas) vagy az anyagiak szűkösek (a többinek vajon miből telik), vagy nincs stáb, amely merne vállalkozni (akadna). Addig is, ameddig a kérdésekre adott válaszok előbújnak a zárójelekből, érdemes az idei nyár két nemzetközi táncdalfesztiváljának eseményeit és tapasztalatait felsorolni. Annál is inkább, mert mindkettőn szép magyar siker született: a pozsonyi Lyra versenyen a V’Moto Rock a sajtódíjat, a bolgár Napospart Arany Orfeusz vetélkedőjén Soltész Rezső az első díjat nyerte el.
Bratislava Lyra. Hagyományosan májusban rendezik meg a fesztivált, hosszú ideig a kör alakú sportcsarnokban, majd az ultramodern barna üveg-könnyűszerkezetű téli stadionban, második éve pedig az igazán exkluzív szakszervezetek székházában A szlovák főváros ilyenkor külsőleg is fesztivál hangulatot áraszt, színes transzparensek a főútvonalak felett, plakáterdők, az énekesek szállodái előtt autogramm vadászok tömege jelzi, hogy itt nem félvállról kezelik az eseményt. A három versenynapot, majd a győztesek galáját a televízió egyenesben közvetíti, és ekkor jelenik meg az előző évi programot reprezentáló nagylemez is. Idén a rendezőkkel együtt 21 ország küldte el képviselőit, és a nemzetközi mezőny előtt mindhárom nap ugyanennyi csehszlovák énekes, zenekar mutatkozott be. Valóban ez a helyes kifejezés, mert általában az első premiereken éppen túljutók kaptak itt lehetőséget az országos megismerkedésre. Ez nem föltétlenül a rendezők tehetségkutató szándékát jelzi, inkább azt a fajta megkerdőjelezhető hagyománykövetést, amely szerte a világon a többségében ismeretleneket küldi a fesztiválok arénájába. A sztárok ugyanis sehol sem versenyeznek (még elvéreznek és ennek a presztízs látná kárát), így aztán a hazai verseny a pesti látogató számára hamar unalomba fulladt, és csak azok maradtak meg az emlékezetében, akik nem érdemtelenül, elértek már bizonyos népszerűseget: a Limit, az Elan, a Modus és az Olympic együttes, illetve Pavel Hammel és Eva Pilarová. Igaz ez nem csak rutinnal magyarázható, inkább azzal, hogy az említettek saját szerzeményeikkel indulhattak, míg a többieknek számokat adtak oda. Az itteni zeneszerzők is követik ugyanis a fesztiváldalok már régen elavult, de még ma is kötelezőnek érzett érzelmes dallamvezetését, túlbonyolított, nagyzoló hangszerelését. A csehszlovákok utáni mini gálákat láthatott a közönség: csak Marian Varga, a Collegium Musicum egykori tagja volt élvezetes, ideges zongora-szintetizátor versenyműveivel. A nemzetközi verseny sem okozott különösebb izgalmakat, az előadók hazájukban nem nagyon ismertek, és előadásmódjuk, dalválasztásuk sem vallott nagyobb tehetségre. Kivételek persze ekkor is akadtak, például a közép európai méretekben nagy sztárnak számító Helena Vondrackova indulása (ő még tavaly a zsűri tagja volt), és valószínűleg csak azért vállalta a kockázatot, mert biztos győzelmet remélt. Tévedett. Dániát színesbőrű énekesnő képviselte: Debbie Camern a legjobb soul hagyományok folytatója, róla talán hallunk a jövőben. És a meglepetések között persze ott van a V. Moto-Rock, amely patriotizmus nélkül kimagaslott a mezőnyből. A Várj, míg felkel majd a nap nagy közönségsikert aratott. A nagyzenekari kíséret jóvoltából Demjén Ferenc letette a nyakából a gitárt, a színpad szélére merészkedett, és azonnal megtalálta a kontaktust a hallgatósággal (különösen a magyar ajkú részével). Az idei fesztivál szenzációját mégsem a magyar együttes jelentette, hanem a nagy gála három vendége: Amanda Lear, Toto Cutagno és Karel Gott. Amanda éppen Budapestről érkezett Pozsonyba, de a két fellépésben akadt egy lényeges különbség: énekét saját zenekara kísérte magnószalag helyett. A koncert – az első dal ijesztően rossz hamis kezdése után – felvillantotta Amanda igazi kvalitásait, – ahogy mondják, mindent tud a színpadról, amit tudni lehet. Mimikája, mozgása, átélése, a közönséggel való együttlélegzése igazi profira vallott. Az olasz Toto Cutagno, a romantika királya. Egy idő után a szép déli férfi szép éneke majdnem önmaga paródiája lett. Karel Gott fellépését is nagy érdeklődés előzte meg, mert külföldi vendégszereplése miatt hosszú ideje most először lépett fel otthon. De ezt a koncertet nem állt módomban végighallgatni, ugyanis a zsűri ugyanakkor hozta meg döntését, és ilyenkor egy jó menedzsernek a kulcslyuk mellett van a helye. A zsűri – amelynek Kocsis Alajos, az Interkoncert munkatársa volt a magyar tagja -, éjszakába nyúlóan vitázott, majd meglehetősen váratlan eredményt hozott: a Pozsonyi Lyrát 1982-ben az algériai Rachid Bahri nyerte meg. (Azt mondják – én ugyan nem hiszem -, hogy erről a győztest elfelejtették azon nyomban értesíteni, és ő mit sem sejtve hamar elutazott, a díjat így nem volt kinek átadni.) A V. Moto-Rock a sajtódíjat kapta, amely nem afféle fájdalomdíj. Az újságírók, ahogy a döntés utáni fogadáson magánbeszélgetésekből kiderült, egyedül ezt a zenekart tartották korszerűnek, és véleményüknek a tudósításokban hangot is adtak.

Egy nap Pesten, és aztán a repülő Burgasz felé tartott. A két helyszín között ismert az eltérés – a kora nyári melegben kissé álmos Pozsony, és a felkapott bolgár tengerpart bizony nem versenyezhet egymással. Tizennyolcadik éve rendeznek fesztivált a Naposparton, és az esemény nemcsak az idelátogató sok nyelvű turizmusnak nyújt idegenforgalmi kuriózumot, a versenyzőknek is talán könnyebb fürdőzés után színpadra lépni. De nem csak a környezet más – magasabb a mérce is , hiszen évek óta és idén is a 19 ország képviseletében fellépők jól ismertek. Hazájukban nevük gyakran megtalálható a slágerlistákon, a többség több nagy lemezt is magáénak mondhat A fesztivál alapszabálya is más, mint Pozsonyban: itt is van bolgár, illetve nemzetközi verseny azzal a különbséggel, hogy minden induló két dalt énekel egy bolgárt, és egy sajátot, illetve szabadon választottat. A bolgár dalt a fesztivál előtt több hónappal választhatják ki az indulók három-négy ajánlott szerzemény közül, ám nincs arra szabály, hogy milyen nyelven kell előadni, aki akar birkózni a bolgárral, megteheti, de épp úgy írhat angol, német vagy olasz verziót. És az már csak természetes, hogy a tévé és a rádió egyenesben közvetít. A megérkezés után érdekes játék kezdődött: ki tudja a legszembetűnőbben áthelyezni plakátját. (Amit aztán az éjszaka leple alatt a gyűjtők vagy a vetélytársak szépen leszaggatnak, hogy sajátjukat kirakják, amelyek helyébe persze egy nap múlva újra másoké kerülnek.) A magyar „delegáció” csak kéttagú, így Soltész Rezsővel nekivágtunk a bevásárló központnak, a tengerparti sétányoknak, és ragasztóval és ollóval felfegyverkezve megpróbáltuk kitanulni a plakátragasztás művészetét. Rezső közvetlensége mindenütt elég a győzelemhez – ebben a játékban. A rendezők, szerkesztők, tolmácsok ugrásra készen várják, hogy segítsenek az elhelyezkedésben és a tájékoztatásban. De igazán csak akkor mertünk egymásra kacsintani, amikor kiderült, Rezső az utolsó versenynap zárószámaként léphet színpadra. Ez bizony előnyt jelenthet. Három nap alatt ugyanis van idő megismerkedni a többiekkel, netán a nemzetközi zsűrivel, amelynek ezúttal Kiss Imre, a Rádió jazz „igazgatója” volt a magyar tagja. A verseny elkezdődött, és jóllehet az énekesek előadói képessége megfelelt a fesztivál rangjának, a dalok amolyan egykaptafára való fesztiválszimfóniáknak hatottak. Hiányzott az eredetiség, a természetesseg, a megjegyezhető sláger. Az első nap kirobbanó sikere egy színes bőrű fiatalemberhez fűződött: Joe Bourne holland színekben indult, egyébként Oklahomában lakik. Meglepő, sőt meg döbbentő volt dalválasztasa: a Sumertime-t énekelte girardi kalapban, amúgy harlemi módra. De egeszen kiváló előadónak bizonyult. A második napon egy fiatal épp, hogy kező bolgár énekesnő mutatkozott be: Nelli Rangelova. A strandon látott egyszerű kislány hirtelen kivirágzott és amit a hangjával művelt, az meglepte még a zsűri tapasztalt rókáit is. Igazi tehetség. (Még ahhoz is értett, hogyan kell még egy szenzációt produkálni: alighanem a fesztiválok történetében először, másnap délben a színpadon kötött házasságot a nagyzenekar egyik tagával.) Csalódást keltett viszont az angol Paul Stevens, aki pedig a hatvanas években a Beatles-szel és a Rolling Stones-szal játszott közös klubokban, de ma már csak hollywoodi negédes szirupos manírokat tudott bemutatni.

A harmadik nap pedig Soltész Rezsőé volt. Szinte a popzene tegnapjából a mába érkeztünk, amikor megjelent hosszú, göndör hajával, piros zakóban, tornacipőben. Először a bolgár dalt énekelte, a Virginiát, amelyet az elmúlt években ugyanitt már többen előadtak. Rezső újítása: a lassú számot Malek Miklós hangszerelésében felgyorsította, és a közönség már az első refréntől kezdve végig tapsolta az ezúttal angolul megszólaló szerzeményt. A szóljon hangosan az ének azután igazi fesztiválünnepet váltott ki. Az eredmény: I. díj. És újabb meghívások: bolgár turné és tévészereplés, több nemzetközi fesztivál.
A versenynapok utáni gálákat sem szabad kihagyni: elsősorban a veterán Roy Orbison nyújtott felejthetetlen élményt még mindig káprázatosan tiszta hangjával és persze örökzöld szerzeményeivel. Az olasz Matia Bazar is jól ismert nálunk, igaz nemrégiben stílust váltott, talán az olasz felfogású punk-rockhoz állt a legközelebb. Aztán a bolgár Vasil Najdenov, aki talán Bruce Spreengsteen es Rod Stewart erényeit egyesítette. És legvégül Alla Pugacsova, aki a magyarorszagi turné után érkezett ide, és akit sajnos nem láthattam, mert a zsűri éppen az ő fellépése alatt tanácskozott.
Tanulságok? Persze, hogy vannak A fesztiválok Pozsonyban (Lyra), Sopotban (Intervizió), Ausztriában (Villach), Bulgáriában (Arany Orfeusz), Olaszországban (San Remo, Velence), Jugoszláviában (Ljubljana), az NDK ban (Drezda), Írország ban (Cavan), Észak Írországban (Castlebar), Máltán (La Valetta), az USA ban (Independence), az Euróvizió, meg az utazó fesztiválok (Szovjetunió, NDK, Kuba) mindenütt egyformán jól szolgálják a kapcsolatteremtést, az egymáshoz való közeledést, az idegenforgalmat, a műsorcseréket, és a nemzetközi sztárok születését. Mi egyelőre ebből a körforgásból, ebből a játékból kimaradunk, és így csupán az Interkoncert hozzáértő választásainak köszönhető, hogy gyakran díjakról számolhatunk be, mert a zsűri – legyen akármilyen páratlan is -, valahol csak beszámítja, hogy a magyarok semmivel sem tudják viszonozni a győzelmeket. Ez a kérdés – igaz nagyon finom formában – megfogalmazódott a fesztiválok nemzetközi szervezetének, a FIDOF-nak legutóbbi közgyűlésén is, amelyet a Naposparton tartottak. Pontosabban a kérdés így hangzott: s mikor lesz Magyarországon is nemzetközi dalverseny?
Balint Peter

A nyári nap utolsó sugarait szórja ezen a koraőszi hétvégén, legnépszerűbb sztrádánk, az M7-es felett. Kocsik ezrei száguldanak a Balaton felé, kihasználni — ebben az évben talán utoljára — ezt a verőfényes strandidőt. A budaörsi benzinkútnál tankolunk.
Mielőtt kihajtanánk a sztrádára, ös szefüggő kocsisorba ütközünk — rendőrautó, villogó fények. Csak nem történt valami baleset? — nézek kérdően fotóriporter kollégámra. Ahogy közelebb érünk és meglátjuk a lámpaerdőket, kamerákat és a Televízió kék közvetítő kocsiját, megnyugszunk. Televíziós felvétel van — mondja egy kék karszalagos férfi. És már halljuk innen-onnan, a mellettünk álló nyitott kocsik ablakából: „Te, az nem a Koncz Zsuzsa?” „Nézd, ott a Szűcs Judit!” „Abban a sárga autóban pedig úgy látom, Soltész Rezső ül!”
Félreállunk. Lehet, hogy valami jó kis téma került az utunkba?
Egy frissen göndörített hajú, csinos hölgy irányítja a felvételeket: Csenterics Ágnes.
Érdekes így délelőtt találkozni a popmuzsika magyar sztárjaival. Hiszen legtöbbször este láthatjuk őket a színpadon, koncerteken, esetleg csak a képernyőn. Egy kis molett, csíkosruhás lány púdert tesz Katona Klári arcára. Klári közben szemöldökceruzát kér Eszményi Viktóriától. Koncz Zsuzsa piros Dáciájánál beszélget Soltész Rezsővel, láthatóan jókedvűen és nagy gesztikulálások közepette.
A közvetítő kocsik mögül kedves ismerős lép elő. Nem vett még észre. Maga elé motyog és látszik rajta, hogy erősen koncentrál. Dévényi Tibor ő, lapunk könnyűzenei rovatának írója, szerkesztője. Nem nehéz kitalálni, hogy
ő a forgatás műsorvezetője. Sínen vagyok.
Bemutatás a rendezőnek. Megismerkedem az operatőrökkel, Darvas Mátéval és Bodó Jánossal. Tőlük tudom meg, hogy a Sztárok a sztrádán című televíziós film utolsó felvételeibe csöppentünk bele. A zenés műsor rövid története, hogy hét népszerű előadó a sztrádán elindulva különböző lemezsikereket énekel egy összefüggő történet keretében. Az utazás során, míg a Balatonhoz érnek, 20—30 kilométerenként mindig történik velük valami.
Nagyon jó hangulatban zajlik a felvétel. Szereplők és világosítók, operatőrök és kellékesek egyaránt vidámak. Sikeres hetet zárt a stáb. Az időjárás kegyeibe fogadta őket, és szebbnél szebb külső felvételeket sikerült készíteniük a ragyogó slágerek alá.
„Ilyen jól még nem éreztem magam televíziós forgatáson” — mondja Eszményi Viktória.

Mint múlt héten beszámoltunk róla, kimagasló siker koronázta Soltész Rezső első amerikai vendégszereplését: nagydíjakat, első helyezést és népszerűségi díjat nyert. Amikor a napokban hazaérkezett, kiderült: ez még nem minden, hiszen további két népszerűségi trófeával tetézte meg a valóságos „díj aratást”. Végeredményben három fesztiválról két Grand Prix-t, egy első díjat és mindenünnen a közönség díját is elhozta, s Kansas állam díszpolgára címét is megkapta. Magyar előadó ilyen arányú győzelmére még nem volt példa a tengerentúlon. Rezső csupán néhány órára pihent meg itthon, hiszen már másnap Berlinbe utazott, ahol a Friedrichstadt Palast gálaműsorának házigazdája szerepét tölti be, de a rövid „szünetben” — még mindig megindultan — így sommázta a nem mindennapi amerikai debütálást.
— Határtalan a boldogságom, hiszen a popműfaj egyik őshazájában el se képzeltem volna ilyen fogadtatást — környezetemben mindenki tudja, milyen lógó orral vágtam neki az útnak. Annak örülök legfőként, hogy az egész magyar könnyűzenei élet nemzetközi elismeréséhez járulhattam hozzá. Amerikában — bármily hihetetlen — mindössze három éve rendeznek dalfesztiválokat, s ez Jim Halsey producernek és Armando Moreno professzornak, a FI- DOF (Fesztiválok Nemzetközi Szervezete) elnökének köszönhető. Most viszont már egyszerre három verseny zajlik: Independence-ben, Baldwinban (Kansas) és Oklahoma Cityben (Oklahoma), az Egyesült Államok kellős közepén, a legvérbelibb indián-cowboy vidéken. Mindhármon ott voltam. Az ottani fesztiválok súlyát jelzi, hogy a zsűri a legjelesebb szakemberekből állt, nagy tekintélyű szaklapok, lemezcégek, így a Record World Magazin, a Variety, az MCA, a Warner Brothers vezetőiből, s köztük volt Kansas állam szenátora és Peter Nero, a világhírű zongorista is. Valamennyi európai nagy fesztivál rendező országát képviselte egy-egy előadó. Az ünnepi hét keretében zajló eseményeket nagy fölhajtás kísérte: a sajtó, a megszámlálhatatlan mennyiségű rádió- és tévéállomás kiemelten foglalkozott vele.
Mindenütt közel háromezer személyes nagy koncerttermekben énekeltem, Ó nem, nem című dalomat magyarul (!) (az anyanyelvet megkövetelte a versenyszabályzat), egy eredeti amerikai kompozíciót, illetve Szóljon hangosan az ének című számomat pedig angolul. A zsűri mindig más összetételben bíráskodott, a közönség pedig természetesen változott — így mindhárom győzelem újabb erőpróbák gyümölcse. Nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek, amikor a közönség fölállva, vastapssal kísérte utolsó dalomat. Azt hiszem, nyitottabbak az ismeretlenre, mint idehaza. Ezért is érzem még a Grand Prix-nél is fontosabbnak a közönségdíjakat.
— Milyen folytatás várható Amerikában számodra e nagy siker után?
— Bár nagy volt az érdeklődés, nem menedzselhettem magam, hisz egyedül voltam, szakemberek nélkül, így a folytatás a cannes-i MIDEM-re vár. Még e hónapban elkészülnek angol nyelvű fölvételeim, s az azúrparti világbörzén már ott lesznek az MHV képviselői, akik exkluzív szerződésem értelmében tárgyalhatnak nevemben. A MIDEM után egyébként Jim Halsey Budapestre jön, hogy konkrét formába öntsük a további együttműködést.
(fábián)